A középkorban sokáig, körülbelül a XIII. századig, csak a kolostori élet biztosíthatott egyeseknek olyan nyugalmat és emelkedettséget, hogy a lélek szárnyalását lehetővé tegye. Tudomány, költészet, művészet teljesen a kolostorokba húzódott s így természetes, hogy a virágkultusz is ott virágzott ki és ott termelte első gyümölcseit. Hrabanus-nál is nevezetesebb képviselője a középkori kolostori virágkultusz ápolóinak a Bódeni-tó kis szigetén, Reichenaun, épült bencés kolostor apátja, a fiatalon elhunyt Walahfrid (809–849). A kolostori virág- és általában növénykultusznak kétségtelenül Walahfrid Hortulus címen ismert költeményei a legkiválóbb terméke. Ezekben a szerző 23 növényt énekel meg, nyilván azokat, amelyek legjobban magukra vonták a reichenaui kolostor kertjében a minden szépért és jóért lelkesedő szerzetes figyelmét.
A Walahfrid által megénekelt 23 növény neve itt következik: salvia, ruta, abrotanum, cucurbita, pepones, absinthium, marrubium, foeniculum, gladiola, lybisticum, cerefolium, lilium, papaver, sclarea, menta, puleium, apium, bettonica, agrimonia, ambrosia, nepeta, raphanus, rosa. Ezeket a neveket nagyrészt ismerjük a Capitulare szövegéből. Nehány új is akad azonban, így az absinthium (fehér üröm Artemisia absinthium), marrubium (pemete, Marrabium vulgare), agrimonia (apró bojtorján, Agrimonia eupatorium), ambrosiaChysanthemum vulgare). (valószínűleg azonos növényt jelent mint a Capitulare tanaritája, tehát varádics,
Walahfrid mindeniknek megénekli gyógyító erejét, némelyiknek szépségét is. Mennyire költői szemmel nézte a kolostorkert növényeit, legjobban a tök (természetesen a középkorban egyedül ismert lopótök) érzékeny és csavarodó kacsainak lendületes leírása mutatja. A sorrendben utolsó helyre tette a rózsát. De nem azért, mintha háttérbe akarta volna szorítani, hanem éppen ellenkezőleg, hogy teljesen szabadjára engedhesse költői lelke szárnyalását. Rózsáról és liliomról kevés hasonló szépségű verset írtak, mint a Hortulus XXV., a rózsáról szóló fejezete. „Ez a két dicső virág – írja Walahfrid – jelenti az egyháznak évszázadokon át elért összes pálmáit.” A liliom természetesen itt is a szűzesség s ennélfogva Mária virága. A rózsa a martirok vérével díszes. Mindkettőt Máriá-nak ajánlja: bello carpe rosas, laeta arripe lilia pace! A liliomot, amelyet Jézus szóval és egész életével a Szűzanyának szentelt, és a rózsát, amelyt halálával festett.
Walahfrid kötleményében jelenik meg először a rózsa mint a virágok virága, florum flos. Mivel pedig piros színénél fogva a martirok virága, a legfőbb martirt, Krisztust jelenti és Krisztus gyakran jelenik meg a középkori költészetben virágok virága néven. Így dicsőíti az 1196-ban elhunyt Geoffroi de Breteuil is nevezetes Mária-siralmában, amelyet a XIV. század elején valamelyik magyar szerzetes magyarra is lefordított. A magyar fordítás szerencsére ránk maradt a löweni-kódexben. Ez az ómagyar Mária-siralom őrzi a magyar virágkultusz első formált emlékét, a még akkor vallási értelemben vett „virágénekeket”, következő soraiban.
Világnak világossága, Virágok virága! Keservesen kínzatol, Vasszegekkel átveretel.
.jpg)
